Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem irtam, de nem nagyon volt időm… amikor volt akkor pedig nem volt erőm írni.
Miután hazaértem New Yorkból, rögtön volt egy play-off meccsünk, amit simán megnyertünk, így izgatottan vártuk a szombati második fordulót, és már láttuk is a november 16.-ai raleighi döntőt magunk elött… hát igen, nem kellett volna! November 2.-án a csapattal elmentünk a Denny's-be egy közös reggelire, majd utána mindenki hazament, hogy ki tudjuk pihenni magunkat az esti meccsre. Amikor megérkeztünk a stadionba az szokásosan az öltözőbe mentünk, majd a meccs elött 40 percel kimentünk a pályára. Feltűnően sok ember jött el azon a szombaton az iskolába, s miközben az amerikai himnuszt hallgatam a pálya közepén, eszembe jutott, hogy talán ez az utolsó meccsem amerikában. Visszagondoltam arra a napra, amikor 22 óra utazás után megérkeztem az ismeretlenbe, és ott volt az edző a reptéren, nem tudott rólam semmit és én se róla, de ott volt! Vissza emlékeztem, hogy még 24 órája se voltam itt, amikor jet-laggel teli fejjel játszottam a szezonnyitó meccsen… Mikor vége lett a himnusznak, jött a szokásos taps, és a meccs elötti gyors eligazítás. Az első gólt a másik csapat szerezte a 20. percben, majd lőttünk mi kettőt a 60. perc környékén. 2-1 volt, mindenki meg volt győződve, hogy úton vagyunk Raleighba, de ekkor a 70. percben kaptunk egy gólt… "semmi baj, max. lesz hosszabítás vagy tizenegyes, meg tudjuk csinálni!" De nem(!), az utolsó percben valami nagyon magyar dolog történtik… 30 másodpercel a vége elött kapunk egy hatalmas potya gólt, és mindenki tudta, hogy ez a vége. Mindenki sírt aznap este, senki nem értette, hogy történhet ilyen, kivéve én… aki végig nézte ezt ezerszer a saját válogatottjánál (persze akkor amikor még döntetlenre tudtunk állni a 89. percben, nem pedig 8-1es hátrányból esélytelenül vártuk, hogy leteljen az idő).
Miután kipihentük magunkat, jött "Költöztessük el a házat és építsünk újat egy hét alatt" nevezetű program… ami jól hangzott azelőtt, mielőtt elkezdtük. Röviden annyi a sztori, hogy felpakolták a régi házat egy erre a célra gyártott kamionra, majd elvitték. 2 héttel ezután (itt már egy hét csúszás van) hozták az újat, majd elkezdték a munkálatokat, és valamit mindig elszúrtak a munkások, így még mindig nem költöztünk be, pedig december 6.-a van!!!! Boldog Mikulást:))
November közepén elmentemünk Charlottba, ahol este egy magántúrán vettünk részt a Billy Graham Libraryban. Itt ismertük meg John White-ot, aki a múzeum biztonsági őre, és miután mindketten játszottunk dalokat a múzeum Steinway zongoráján, megkértük, hogy vigyen el ötünket vasárnap egy igazi fekete templomba. A hely nagyon érdekes volt, csak mi voltunk fehérek (!), pont olyan mint a filmekben: zene, tánc és üvöltözés!!! Szombaton, visszamentünk a múzeumba, és Billy Graham volt anyukájának az asszisztensével ebédeltünk, aki sok érdekes történetet mesélt Mr. Graham gyerekkoráról. A könyvtárból a Bobcats arénájába mentünk, ami pontosan Downtown Charlotteban van, nem is kell mondanom, hogy LeBrone lenyűgöző volt, még látványosabb mint a tv-ben…
A következő hétvégén Raleighba mentem a családdal, ahol nagyon nem volt időm körülnézni, de megismertem Zak-et aki a 3. legfiatalabb gyerekük, és aki majd jövő nyáron fog összeházasodni egy lányal, akivel már 5 éve járnak. Miután visszatértünk Bumcombe County-ba 2 napot kellett csak suliba menni a Thanksgiving breakig:) Az első hálaadásom, egész jól sikerült, jó volt a pulyka és 28-an voltunk… MAJDNEM az egész család ott volt:DD
Most pedig éppen Nashvillben vagyunk, mert még szeptemberben meghívott minket Marty Stuart a tévéshowja forgatására. Tegnap érkeztünk Mauryval (5 és fél óra autózás után) és rögtön a stúdióba mentünk, ahol épp elértük a forgatás végét, majd visszanéztük vele az egész leforgatott showt. Ezután neki rögtön el kellett mennie, mert ma reggel indult Kaliforniába a koncertjére. A stúdióból egy Gyros étterembe mentünk, ahol a tévén láttuk, hogy meghalt Nelson Mandela (ez eléggé lehangolt), szerintem kétségtelenül ő az egyike a 20. század 3 legnagyobb békeharcosnak (MLK, Gandhi, Mandela). Az elkövetkezendő 3 napban találkozunk majd a zeneipar pár fontos alakjával, de erről majd írok jövőhéten bővebben, mert ez megér egy új posztot.
BARNII
